Egy személyesebb bejegyzés következik arról, mi a kislányommal hogyan alkalmaztuk a Pápá, Cici!-t, amikor eldöntöttem, hogy lassan búcsút intünk a szoptatás időszakának.
Szeretném előre leszögezni, hogy ez a saját személyes történetünk. Minden gyermek, minden család máshogy működik, és ez így is van rendjén!
Bőven elmúlt már két éves a kislányom, amikor úgy láttam, lassan szeretném leválasztani őt, mert nekem már kezd diszkomfortos lenni a szoptatás. Ekkor már egy jó ideje csak alváshoz volt cici: az altatási fázisban, illetve a visszaaltatási fázisban délben és este/éjszaka egyaránt. Nem szerettem volna megvárni, amíg a kislányom magától válik le, mert nagyjából nulla esélyt láttam erre az elkövetkezendő hetekben, hónapokban, (években).
Nagyon fontos volt, hogy nem szerettem volna a kislányom sem becsapni, sem lepasszolni, így teljesen kizártam a sokak által javasolt opciókat, mint apának/nagyszülőnek átadni az altatást, leragasztani a cicit vagy bekenni bármilyen rossz ízű kenőccsel. Úgy voltam vele, hogy mint minden nagyobb változásra, erre is együtt szeretnék vele felkészülni. (Plusz nagy eséllyel apánál, nagymamánál nem fog cicit keresni, de nálam 3 nap múlva is ugyanúgy kéri majd, ha nincs egy tudatos elválasztási fázis.)
Amikor megfogalmazódott bennem a végleges elválasztás gondolata, elkezdtem neki mondani, hogy lassan most már búcsút intünk a cicinek. Elmondtam neki, hogy elfáradt a cici, nekem már kezd kellemetlen lenni a szoptatás és hamarosan nélküle lesz alvás. Azt mondta „jó”, de egyértelműen nem gondolta komolyan vagy nem értette ez pontosan mit is jelent a jövőre nézve.
Elkezdtük olvasni a könyvecskét. Eleinte csak a leírt történetet olvasgattuk újra és újra, majd egy idő után elkezdtem neki kiegészíteni saját élményekkel, saját élethelyzetekkel. Például, amikor Panni az apukájával bohóckodik, elkezdtem mesélni neki ő mennyi mindent szokott csinálni az apukájával. Vagy amikor a játszótéri pajtásokról van szó, megneveztem pár gyerkőcöt a játsziról, akikkel rendszeresen játszik.
Szerencsére nagyon tetszett neki a könyv, így rendszeresen kérte is, hogy olvassam fel neki, szívesen lapozgatta akár egyedül is. A végén már ő maga mondta mindig az utolsó mondatokat: „Pápá, Cici! Vigyázz magadra!”
Ezzel a módszerrel ő is megismerkedett egy új szituációval: a ciciről való leválással. Hasonlóképpen szerettem volna a későbbiekben visszautalni a könyvben történtekre, mint bármelyik más teljesen hétköznapi eseményre. Például, amikor vettünk neki egy sárkányt, nem volt neki idegen a helyzet, hiszen Bogyó és Babóca addigra már ezerszer eregetett papírsárkányt esténként a könyvben. Vagy amikor elvittük őt az állatkertbe, strandra, szintén ismerős volt a helyzet a Bori könyvekből stb.
Nem tudtam még pontosan, hogy mikor lesz a végleges leválasztás napja, de tudtam, hogy közel van és azt is tudtam, hogy nekem is szükségem van egy végleges döntésre, hogy ezt az időszakot magamnak is lezárjam, nem csak benne.
Egy teljesen random vasárnap délben jött a végső elhatározás, hogy ma lesz a napja a végleges elválasztásnak, nem szeretném őt már többet szoptatni. Több tényezős a dolog, de nekem már kellemetlen volt, nem éreztem jól magam a szituációban és úgy voltam vele, neki se jó hosszú távon, ha bennem a szoptatás már rossz érzéseket kelt. Közel 2 és fél éves volt ekkor, úgy éreztem megtettem, ami tőlem telt. Nagyon szép időszak volt, de ideje lezárni.
Szóltam neki délután, hogy ma este már cici nélkül lesz alvás. Biztosítottam őt arról, hogy minden más marad a régiben. Azt mondta „jó”, de egyértelműen nem vette komolyan a cici nélküli alvást. Amikor este eljött a lefekvés ideje mindent ugyanúgy csináltunk: fürdés, fogmosás, meseolvasás. Majd szóltam, hogy akkor alszunk. Ő pedig, hogy „cici”. Próbáltam szépen elmagyarázni és összegezni azt amit akkor már napok, sőt pár hete mondok neki, hogy nekem már kellemetlen a szoptatás, a cici elfáradt, neki is szüksége van pihenésre stb. A könyvre utaltam vissza neki nagyon sokszor: „te is nagylánnyá cseperedtél már, mint Panni” vagy hogy „tudod, beszélünk róla már pár hete, hogy lassan itt a búcsú ideje”. Próbáltam játékosan elterelni a figyelmét, de témánál maradni: „mit vigyen magával az én cicim az útra, mi legyen a kis vándorbotjára kötve?” stb. Lefeküdtünk egymás mellé és addig meséltem neki mindenfélét, amíg el nem aludt.
Nem volt egyszerű, neki sem és nekem sem. Két este sírdogált egy kicsit, végig ott voltam mellette és biztosítottam arról, hogy szeretem őt, ott leszek vele végig, együtt megismerkedünk és megbirkózunk ezzel az új helyzettel stb. Sokkal rosszabbra számítottam (ismerve a kislányom temperamentumát). A harmadik este már nem is kérte a cicit, valószínűleg ő is megértette, hogy hiába próbálkozik. Amit innentől kezdve láttam rajta, inkább az új rutin kialakításának a nehézsége volt. Megértette és tudta, hogy most már nincs cici, viszont akkor kellene keresni egy olyan alvópoziciót, egy olyan helyzetet, ami legalább annyira komfortos neki, hogy el tud benne aludni. Sokat forgolódott, kereste a helyét, igyekeztem extrém türelmes lenni. Mivel neki a meseolvasás az egyik „nyugtatója” így sokszor így aludt el: ült az ölemben félig fekvő pozicióban, és közben mesét olvastam neki. Amikor láttam, hogy ásítozik, csukódik le a szeme egyre halkabban olvastam a könyvet, már nem lapoztam, hanem ugyanazt a részt olvastam egyre halkabban újra és újra. Elalvás után vártam még pár percet, majd amikor már biztos volt a mélyalvási szakasz, kibújtam alóla és betakartam.
Sosem volt jó alvó, átaludt éjszakánk se sok volt még ekkor, így nem csak az elalvást kellett megtanulnia cici nélkül, hanem a visszaalvást is egy esetleges éjszakai ébredésnél. Mindig volt bent víz a kulacsában, ha esetleg szomjas lenne, illetve mindig bent hagytam a lefekvéskor olvasott könyveket, mert volt, hogy csak azzal aludt vissza. Nem mondom, hogy egyszerű volt az éjszaka közepén olvasgatni neki, de az tartott életben, hogy ez sem tart örökké, ez is csak egy tanulási szakasz.
Nagyjából egy hónapig tartott, hogy az elalvásnál az ölemben aludt el meseolvasás közben, majd egy este közölte az egyik mese végénél, hogy „aludni” és magától lefeküdt. Melléfeküdtem, kereste a helyét, forgolódott, majd elkezdtem neki dúdolni/énekelni halkan és pár perc múlva elaludt. Ekkor láttam valóban azt rajta, hogy sikerült teljesen kialakítania az új rutint, és ezt fogjuk is tudni tartani.
Nyilván ez a történet mindenkinél máshogy hangzik majd és különböző ideig fog tartani a leválasztás folyamata. Amit viszont nagyon fontosnak tartok kiemelni, az a végső elhatározás. Kell hogy legyen a szülőben egy belső döntés, amit véglegesen meghoz és ehhez tartja is magát a későbbiekben is. A gyerekek mindent megéreznek és hiszem azt, nálunk is nagyon fontos szerepe volt annak, hogy a kislányom érezte rajtam az elhatározást, tudta, hogy ez most egy végleges döntés.
Szeretném továbbá azt is kiemelni, hogy mindegy valaki hány hónapos vagy hány éves gyereket szeretne leválasztani, mint mindenben, itt is nagyon fontos a folyamatosság és a következetesség. Legyen egy tervünk, de kezeljük azt rugalmasan és igazodjunk a gyermek és a saját igényeinkhez is, hiszen az igény szerinti szoptatás nem csak a gyermek, de a szülő igényeiről is szól. Merjünk tanácsot kérni, segítségért folyamodni, hiteles forrásokból tájékozódni a témával kapcsolatban (is).
Sok sikert kívánok ebben a nehézkes helyzetben és tartsd észben, hogy a te gyereked számára igenis te vagy a legjobb anya, nem véletlenül választott ki téged több milliárd nő közül a Földön. 🙂
